Gondolkodtatok már azon - avagy próbáltátok már -, hogy milyen is az egyedüllét? És ha igen, mire jutottatok?
Én korábban sose voltam egyedül. Nem azért, mert nem szerettem, hanem mert így alakult. Közben persze azt gondoltam, hogy milyen jól is van ez így, mert halálra unnám magam. Most meg... persze nem mindig, de van úgy, hogy nagyon vágyom rá! Pedig a 30 éves koromat nem nevezném soknak, s ráadásul párom is van, de mégis... de mégis néha annyira jó!! Persze nem egy fülledt lakásban, hanem kint a természetben! És itt jönnek az érdekes dolgok: ha ezt valaki meg tudja, azt mondja: magadnakvaló vagy (vagy durvábbat:-)), ha a párod tudja meg, mikor azt mondod, hogy bár a haverok hazamennek te még egy napot maradsz a Balatonon, mert olyan jó egyedül, azt mondja: nem szereted. Holott, mikor ezeket mondják nem rólad, hanem magukról beszélnek. A valaki azért, mert ő nem tud magával egyedül mit kezdeni, szenved, ha egyedül van és egyébként sem fér bele ez az állapot a "normális" emberről alkotott képébe, a párod meg azért, mert magának akar és fél, mert az ő elvárásrendszerében ez azt jelenti, hogy nem szereted. Hmm... Az előbbi nem érdekes, úgyis az ő élete, ő dolga, az utóbbira is lehetne ezt mondani, de azért itt már megdobban az ember szíve. Mert azért csak jót akar az ember a párjának és nem szeretné, ha szegényke bizonytalanság hálójában vergődne. Holott itt nincs másról szó, csak arról, hogy pl. imádom a túrós tésztát... Persze erre a példára sokan ugranának, de nem baj...
Az élet még rengeteg újdonságot tartogat, egyszer lehet, hogy ezt a gordiuszi csomót is sikerük kibogóznom!! :-)
"A gyáva embert fölemészti az állandó megfelelni vágyás..."
